| Szász Hargita - figyelo.ro Táncba fordulva jövünk erre a világra – hangzik el a Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes legújabb előadásának elején és végén. Az együttes táncosai pedig tarka kavalkádban, mosollyal az arcukon ropják a táncot egy órán át. Odafenn a színpadon mi bulizunk – mondja önfeledten az egyik tánckarvezető.
Elgondolkodtam. Vajon táncba fordulva jövünk erre a világra? A táncosok fenn a színpadon olyan természetességgel járják el a legnehezebb táncokat is, mintha csak sétálgatnának. Ezzel nem mindenki van így. Tehetség kell ahhoz, hogy ilyen természetességgel táncolj – mondják sokan.
De ha valóban táncba fordulva jövünk a világra, akkor ezt magunkkal hozzuk, nem? Táncolni mindenki tud. Csak éppen egyesekben inkább előre tör ez a hajlam. Talán jobb, ha úgy fogalmazom meg, hogy egyesek hagyják magukban ezt felszínre törni, nem fojtják el. Mert ahhoz, hogy valaki táncolni tudjon, le kell vetköznie a gátlásait. Táncolni csak felszabadultan lehet. Csak úgy tudunk jól táncolni, ha azalatt elfelejtjük a hétköznapokat, a görcseinket, és örülünk az életnek, a zenének, a ritmusnak.
Számos író, költő mondja, hogy akkor vagyunk a legközelebb Istenhez, az angyalokhoz, amikor táncolunk. Olyankor valóban megünnepeljük a teremtés csodáját, azt, hogy élünk.
A mai ember sokszor megfeledkezik arról, hogy táncba fordulva születtünk a világra. Belemerülünk a mindennapi gondokba, feszültségekbe. Siránkozunk, keveset mosolyogunk. A belső görcseink aztán kiűlnek az arcunkra, a tartásunkra, a mozdulatainkra. Én már nem táncolok, azok az idők lejártak, amikor én táncoltam – halljuk nagyon sokszor. Vagy ha meg is próbálkozunk a tánccal, ordít rólunk a görcs, a feszültség. Nem a zenére figyelünk, hanem a lépésekre. Ezeket pedig egytől egyig elvétjük. Nem ártana elgondolkodnunk, vajon miért van ez? Vagy talán a gondolkodás helyett önfeledten táncra kellene perdülnünk. |
