Erdélyben talán a legkitartóbban megrendezett Hagyaték találkozó idén kilencedik alkalommal zajlott le szeptember 25-26 között Vicén. Majd ezt követően október 3-ig tartott a Hargita Együttes szórványvidéki turnéja, melynek során a következő településeken léptek fel: Mezőségen (Vice, Felőr, Dés) Királyföldön ( Enyed, Déva) Partium és Bánság (Kisiratos, Pécska, Majláthfalva, Újszentes.)
Az évről évre egyre nevesebb Vicei Találkozó mára már a szórványvidéki magyarság megmaradásának jelképes tartalmával töltődött fel, ahol hagyományőrző csoportok színes produkciókat adnak elő. Ez alkalommal két napos rendezvényé alakult a szombati találkozó, a vasárnapi falutalálkozó révén, mely egyenes folytatásként épült a hagyományosan egynapos találkozóra.
A találkozó szombati, első napjának esős körülményeire fityet hányva a legtöbb beigérkezett együttes tiszteletét tette. Igaz, a csoportok reggeli felvonulását a csapadék akadályozni próbálta, sikertelenül. A hagyományőrzők dalolva, viseletben elkezdték a bevonulást a falu központjába. Itt került sorra az ökumenikus istentiszteletre. A helyi polgármester, Muresean Joan köszöntötte az egybegyűlteket. A misét András Péter besztercei lelkész, Gergely István csíksomlyói plébános (a falu szülöttje), Lőrinczi Károly helybéli plébános és Király Árpád esperes cerebrálták.
Dél körül került sor a kulturotthon mögötti szabadtéri színpadon a folklórműsorra. A műsor első felében az óradnai és a nagysármási fúvószenekar lépett fel, ezt követték időrendben a következő helységek csoportjai: Cegőtelke, Magyarnemegye, Bethlen, Válaszút, Apanagyfalu, Szépkenyerűszentmárton, Bálványosváralja, Dés, Ördöngösfüzes, Szentmáté, Felőr, Várkudu, Csíkszereda és Vice.
Az együttesek változatos előadásai megelégedésére szolgáltak a közönségnek. Kiemelt ovációnak örvendett a cegőtelki gyerekcsoport, kik először mutatkoztak be népi játékokkal, népdalokkal- és táncokkal, a csíkszeredai Hargita Együttes kiváló produkciójával, valamint a helybéli viceiek csoportja ugyszintén heves tapsnak örvendett, és itt kiemelés nélkül az összes fellépőről elmondható, hogy becsületes és hiteles műsoraikkal közönség tetszésére voltak.
A XI. Hagyaték vicei találkozó horgonynak bizonyult az egyre inkább elszórványosodó mezőségi magyarság életében. A tény, hogy kilencedszer is megrendezésre került, önmagában igazolja, hogy a tradíció értékes elemei, ha gondozó kezekbe jutnak, akkor képesek a fenyegető évszámokkal szemben is dacolni.
A találkozó oszlopos szervezőinek egyike, Lőrinczi Károly plébános szavaival élve, a tradíció a világ újabb és újabb szeleivel szembeni megtartása azért jó, mert: „Őseink több száz éves tapasztalattal kimunkálták azokat a (...) szokásokat, melyek az embert születésétől haláláig segítették az élni-tudásban, a közösségi létbe való beilleszkedésben, és megkönnyítették a felnőtté válás folyamatát...” Ide illő gondolat Umberto Eco olasz polihisztor gondolata is: „Attól fogva, hogy fajunk az első, jelentéssel bíró hangokat hallatni kezdte, a törzseknek szüksége lett vénekre. Lehet korábban nem kellettek, és félrelökték őket, ha már nem tudtak vadászni. A nyelv kialakulásával azonban a vének a faj memóriájává váltak: körülülték a barlangi tüzet, és elmesélték, hogy mi történt (...) a fiatalok születése előtt. Míg működni nem kezdett ez a társadalmi emlékezet, az ember tapasztalat nélkül jött a világra, és meghalt mielőtt szert tehetett volna rá. Ettől kezdve egy húszéves ifjú akárha ötezer esztendős lett volna máris. Mindaz, ami őelőtte történt, és amit annak idején a vének tanultak, a saját emlékezetének is részévé vált. Ma a könyveink a mi véneink.” – és, tehetjük hozzá – nem csak könyveink, hanem mindaz amit a tradíció hordoz és képvisel, hagyományaink ismerete meghosszabbítja életünk tartamát és egyben tartalommal tölti meg azt.
Az események dátumokhoz kötött fátumának érzése fogja el az idők telésére érzékeny embert, amikor a naptárra tekintve látja, hogy 2004-et írunk. Főként az első számjegy cinikus kuncogása az, amitől elfogja az embert a szorongás, hogy a jövő velünk szemberohanó árja elsöpörheti a múlt legértékesebb motívumait is, annélkül, hogy valakinek fájna, vagy ideje és türelme lenne megfontolni: vajon semmit sem érdemes kimenteni, magunk mellett tartani a múltból?
Beszterce-Naszód megyében, a vicei, az egyetlen magyar hagyományápoló rendezvény, amely kilenc éve folyamatosan jelen van a honi kulturális kínálatban. Az első alkalom óta kissebb nagyobb sikerrel évente megrendezésre kerül. A résztvevők aránya változó, kezdetben hat-nyolc település vett részt, az idén már tizenhat csoport lépett színpadra.
Látogatottsága, jelentősége évről évre emelkedik, ami rendkívül fontos a rendezők számára, de a vicei faluközösség számára is. Egyedi, hiánypótló szerepéből következően fontossága a magyar kulturális élet szempontjából tagadhatatlan.
A találkozó célja, hogy a mezőségi (és nem csak) idősebb és fiatalabb generációk a közös gyökerek jegyében tapasztalatokat és gondolatokat oszthassnak meg egymással, elősegítve azt a megértő közeget, melyben otthon érezhetik magukat. Ez tradíciónk túlélésének egyetlen reális előfeltétele.
Krizbai Attiláné óvonő, az almásmálomi hagyományőrző csoport vezetője kérdéseinkre válaszolva elmondta, hogy a találkozó azokat a több mint negyven éve tudatosan nem gondozott hagyományoknak a felelevenítését szolgálja, amelyeknek eredetileg – s remélhetőleg napjainkban is – közösségformáló és megtartó ereje volt. Ezért a találkozón megvalósuló ismerkedés dalokon, táncokon és beszélgetéseken keresztül meríteni képes ebből a formáló erőböl, s így fiataljaink sem maradnak útravaló nélkül, visszatalálhatnak gyökereikhez, még akkor is, ha néha a közvetlen hatás elmarad. Évek múltán megérik a lélek arra, hogy visszagondolva eredetére vissza is térjen hozzá. A hagyományainkkal való megismerkedés ezért magában hordozza azokat a hatékony személyi tulajdonságokat is, amelyek segítségével igazi barátságok megkötésére, összetartó közösségek létrehozására tesznek képessé.
András Mihály a Hargita Együttes igazgatója, arra a kérdésre, hogy miért fontos egy ilyen találkozó, a következőket mondta el: „Évről évre látható, hogy több a csoport, s hogy közöttük egyre inkább az ifjúság is képviselteti magát, ami az érdeklődés növekedésére utal. Úgy tetszik, hogy nagyszerű élményekkel gazdagodhat az ilyen találkozókon bárki kortól függetlenül. S itt ki kell térnem arra, hogy amikor majd megérkezik hozzánk az áhított Európai Unió, akkor fontosabbá válik valamely nemzetközi nyelv mint a sajátunk, fontosabbak lesznek idegen szabályok és szokások. Ezért mindent meg kell tenni, hogy a hírtelen változások ne érjenek felkészületlenül. Mert nem lesz elég csak nyelvünkben magyarnak lennünk, hanem szükség lesz mindazokra az identitásképző tradíciókra is, melyekben otthon érzi magát az anyanyelv. Ha mi magunk nem törődünk ezzel, akkor helyettünk senki más nem fog. Fontos ismernünk gyökereinket, magyarságunk alapjait, mert ezt hagyták ránk őseink. Küzdelmüknek, alkotó tevékenységüknek csak akkor vagyunk méltó örökösei, ha sajátunknak érezve, megóvjuk e hagyatékot. Magyarnak lenni egyre nehezebb lesz, ezért megnő kulturális tevékenységeink jelentősége is.”
Az idei találkozó a csoportok és a közönség számának tekintetében sikeresnek mondható, felnőtt csoportok mellett gyerekcsoportok is megjelentek, ami ugyancsak pozitív. Hiányosság azonban, hogy az adatközlők kezdtek kimaradni a rendezvényről. Ez azonban nem keseríti el, inkább több munkára sarkalja a szervezőket, akik jövőre a rendezvényt egy előzetes tánctáborral tervezik kiegészíteni, s nagyobb teret kívánnak nyújtani az adatközlő néptánc- és zenecsoportoknak.
A rendezvény állandó szervezői a vicei faluközösség, a vicei Római Katolikus Plébánia, a Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes és a vicei Wass Albert iskola. Az évek során a szervezők névsorában voltak még a vicei Református Egyházközösség, a Heltai Alapítvány, a Besztercei Művelődési Alapítvány, valamint a Magyar Kollégium Kulturális Egyesület.
Idén a rendezvény támogatói voltak az Illyés Közalapítvány, Communitas Alalpítvány és a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma, Gergely Vilmos vállalkozó.
A vicei találkozó után következett az Hargita Együttes önnálló, tíznapos szórványvidéki turnéja, melyről számos új tapasztalattal és élménnyel gazdagodva tért haza.
Egy ilyen turné nem kényelmes szállodai körülményekről szól, ellenben sok mindenben kárpótolva érezhetik magukat, kik ilyesfélére vállalkoznak. Hogy csak néhány általános példa említve legyen: az ilyen helységek magyar lakosságának nagyobb százaléka látogat el egy-egy kulturális rendezvényre, amit a látszat ellenére nem lehet ugyenezt a nagyvárosokról elmondani. A táncosok elmondták, hogy előadások után és előtt úgy törődnek és viselkednek velül mint rég nem látott családtagokkal. S ez az emberi törődés és szimpátia, a tényleges, formalitásoktól mentes öröm képes olyan csodákra, amelyek messze a kényelem igénye fölött állnak.
Kiemelve a turné egyik jellemző momentumát, – habár a turné mindegyik állomásáról külön cikket lehetne írni – a felőri előadást, talán minden kedves olvasó számára érthető lesz miről is szól egy ilyen turné.
Felőrben pár évvel ezelőtt még egy elhanyagolt és javításokra szoruló művelődési ház tárta ki kapuit, s fellépés előtt mindefélét javítani kellett. Tuidni kell persze, hogy akkor már 25 éve nem járt arra magyar társulat, s így elhanyagoltan élt a kis község magyarsága.
Az idei előadáson már teljesen felújított kultúrház fogadta az együttest. Ami nem változott meg az a vendégszerető fogadtatás volt. Az előadáson teltháznak örvendhetett az együttes, majd ennek végeztével, a helybéli egyházi kórus, minőségi előadást, a falu lakossága pedig bált szervezett az együttes tiszteletére. A falunak is volt mondanivalója az együttes számára. Kialakult egy termékeny kölcsönösség, amelyre városokban, vagy éppen tömbmagyar vidékeken nincs példa.
Alapvetően minden helyiségben hasonló módon kedvességgel, teltházakkal és sok meglepetéssel szolgáltak a helybéliek.
A szórványban élő magyarokról kiderült, hogy büszkék identitásukra, s amikor látták az együttes szebbnél szebb táncait, bizonyára erősödött bennük az érzés, hogy értékes az a kultúra amelyhez tartoznak. Ebben a hitükben megerősödve tértek azonban a túrnéról vissza az együttes tagjai is.
Pihenő nap nélkül, megállás nélkül uton vagy szinpadon volt az együttes, ennek ellenére mindenütt a legjobb formájukat nyujtották értékes színfoltot víve e szórványvidékek ily szempontból kissé elhanyagolt életébe. A turné meggyőzte az együttes vezetőségét arról, hogy ilyen és ehhez hasonló körutakra igény van, nem csak a nagyvárosok lakossága, hanem a hagyományos életformához közelebb álló falvakban is.
A turné támogatói voltak a Nemzeti Kulturális Alapprogram, Csíkszereda Megyei Jogú Város Önkormányzata és az Illyés Alapítvány.
Nyulas Ferenc
