1996 óta ülteti a Hargita ezt a fajta hagyaték-tőkét Vicén minden évben, és számos más mezőségi szórványtelepülésen időnként. Évről-évre újabb és újabb termés lett. A tánc, az ének, a vígság közösségeket szólított meg, gyűjtött össze. Öröm lett ott magyarnak lenni. A reggeli gyülekezés a falu határában, az új viseletek, ’szomszéd’-falubeli új lányok, fiúk felbukkanása, az ünnepi díszkörmenetbe való felzárkózás, melyet aztán magyar lobogókkal felvértezett lovasok és rezesbanda vezet be az Észak-Mezőségi Vicébe a múltbeli magyar időket eleveníti föl. A megsokszorozódott ökumenikus gyülekezet elé isteni sugallattal megáldott papok álltak, ihlettel ellátott népművelők, s az ily módon művelt hagyaték-tőke Szent István köztéri szobrot termett, Rákóczi Ferencz szobrot, Wass Albert szobrot és iskolát. Előkerültek a saját, örökölt viseletek, dalok, táncok. A színpadon az öregek mellé, mögé, elé a gyermekek, a fiatalok is. Egy-egy muzsikus is újból elémerészkedett hegedűjével, bőgőjével. Úgy tűnt megvan a recept a szórvány lelkének, tudatának életkedvénk ébrentartására. Életet, szeretetet és saját értéket kell vinni, hívni, s a hűségesen vetett, ültetett, művelt hagyaték-tőke beérik, és egész évben lesz mit szüretelni.
A helybéli Márton bácsi lelkesen meséli: ’ Itt ez a falu egy kicsit olyan elzárt falu. Itt van sok ember, aki nem erőst jár ki a faluból. Nincs hová menjenek. Nem tudnak a világon semmit. Itt az öregebb emberek, s meg mások is azt hiszik, hogy má nincsenek is másfelé magyarok. Azért örvendenek úgy, amikor van egy ilyen találkozó. Mindenkiben ver a szív másképpen, mikor látja, hogy vonulnak föl, jönnek másfelölről. Jönnek magyarok, árvalányhaj a kalapokban, magyarul muzsikálnak, s akkor mindenki úgy egy kicsit úgy felelevenedik, örvend, hogy na ni te másfele is vannak magyarok. Itt úgy gondolják, hogy már csak mi vagyunk itt magyarok. Itt a szomszéd falukkal bé vagyunk kerítve mind román falukkal. Ez az egy falu itt tiszta magyar falu. Azért örvendenek, s alig várják, hogy jöjjenek, hogy lássák, hogy még jön valahonnét valamerről vaegy magyar, vagy nem jön senki. Amikor látják, ni te, még várjunk még egy cseppet me még másfelé is vannak magyarok. Ez az embereknek erőst jól esik.’
Micsoda Hagyaték-szüret lesz a jubileumi X-ik találkozón–gondoltam- ha ezen a tőkén a szőlő mind-mind beérik.
A X-ik Hagyaték Vicei Találkozót megelőző Észak-Mezőségi előadáskörút, melyet a Hargita Székely Népi Együttes tartott több szórványtelepülésen, arra döbbentett rá, hogy a szórvány műveléséhez nem elegendő a hűséges évi vetés. A szórványban, ha egyszer vetnek, sehányszor aratnak. Kimossa az ár.
Bár néhány településen a két Hargita-járás között semmilyen magyar rendezvény nem volt egy év alatt, a helybéliek mégsem voltak éhesek a magyar mulatásra. A közösségek, a bulis fiatalok sehol sem fogták be a székely jótáncú, jónótájú legényeket, lányokat egy magyar vérbő házibulira. Egy véradásra.
Fiatalember mesélte, hogy ő csak ’manele’-kre bulizik román és magyar barátaival, hiszen az életet sok szórványtelepülésen már csak románul osztják. Egy idő után pedig nem az a fontos, hogy milyen nyelven osztják az életet, az örömet, a társakat, a kihívást, a lehetőségeket, hanem, hogy hol osztják. S ha valahol csak egyszer osztják egy évben, abból a fiatalok nem tudnak megélni. Oda hajolnak ők is, ahová az élni akarás, a fény felé. (Hihetetlen, hogy a Kolozsvár és Marosvásárhely között elterülő Mezőség, amelynek települései nem több mint 50km-re vannak valamelyik nagy magyar várostól, milyen kultúra-elhagyatottságra van ítélve.)
A házigazda Vicében, ahová tíz éve ültetik a hagyaték-tőkét minden évben, a helybéli fiatalok nem vállalják, hogy tánccal, énekkel lépjenek föl a színpadon. A szüleik sem. Becsületüket a 70 éves Teri néni menti, néhány nótával. Ez is a csupán évi egy tőkeültetés termése. Az is, hogy a hargitás művészek elszállásolását, étkeztetését nem a közösség vállalja, mint ahogy ez természetes Székelyföldön, hanem a helybéli pap. Az esti bál sem a hagyaték-tőke termése. Úgy mulatnak, zenélnek és táncolnak, mintha egyszer sem tartottak volna Hagyaték Találkozót. Mintha a Hagyatékot csak színpadi díszletként használnák olykor. Hagyaték Találkozókkor.
Sehogy sem találom a jubileumi zárógondolatot. Keserűség van a szívemben, s neheztelek minden értelmiségire, ki föltanulta valamikor magát városra, s hagyja, hogy más arasson.
Kiss Dénes
a Marosvásárhelyi Rádió szerkesztője
